Az eleje nagyon lehangolóan indul: Adam apjának éppen most volt a temetése, vagyis ő teljesen egyedül marad a házban, és egyedül folytatja az amúgy sem túl izgalmas napi rutinját. Ekkor beköltözik Beth a szomszédba, akinek szintén nem lehet túl izgalmas élete – vagy csak Hollywoodban nem nagyon ismerik a szociális élet fogalmát. Ez ugyanis náluk abban merül ki, hogy néha random módon dobnak egy házibulit, és akkor megjelenik a sok barát, akiről addig talán szó eset, vagy még az sem. Ilyen értelemben Adamnak nagyobb a szociális élete, mert őt legalább ténylegesen (legalább három, de legfeljebb négy jelenetben) látjuk lógni egy baráttal: egy token, jelen esetben egy laza, de bölcs meglátásokkal bíró néger, akinek egyébként nem tudom, mi szerepe van: ő érti Adam „hóbortjait”, a végrendelet elrendezésében is segít, de ezen kívül semmi más módon nem jelenik meg, vagyis nem segít Adam mindennapjaiban, nem keresi fel sűrűn – csak akkor, amikor a forgatókönyv megkívánja.
Szóval megjelenik Beth, és ahogy ennek lenni kell, lassan megismerkednek egymással. Igen, ez egy érzelgős romantikus film, de annál sokkal több is, és nem csak azért, mert az egyik fél távol esik a megszokottaktól. Szerencsére azonban még ennyiben sem merül ki a film: Adam nem egyszerűen egy szánni való teremtmény, sőt, én sokkal inkább együtt éreztem vele, mintsem szántam volna, és leginkább komikusnak találtam a helyzeteit. Részben azért, mert néha én is hajlamos vagyok ilyenekre, haha.
Pl. amikor megkérdezik, hogy kér-e egy teát, az neki komoly logisztikai és filozófiai problémát jelent. Vagy amikor a csaj szemmel láthatóan nehéz cuccokkal megpakolva mászik fel a lépcsőn, kicsit rá is játszva minderre, Adam halál nyugodtan ül ott. Aztán mikor Beth elejt egy enyhe célzást: „hű, de rohadt nehéz ez,” Adam annyit reagál, hogy ő is észrevette, viszont a Cassini űrszonda most van a legközelebb a Szaturnusz holdjához.
Egyéb kontextusban kissé szomorú lenne, de én meghatóan viccesnek találtam, amikor Beth láthatóan ki van borulva, aztán Adam erre: „I can see that you’re upset, but I don’t know what to do.” Zseniális. Persze, a valóságban nehéz dolog lehet egy aspergeressel együtt élni, de nem lehetetlen, sőt ők se teljesen magatehetetlenek, nagyon sok aspergeres sikeres ember, művész, mint pl. Dan Akroyd, Julian Assange, Daryl Hannah, stb…. (lásd a wikipedia idevágó cikkjét). Bizonyos értelemben totál megértem őket, hiszen pl. tisztán kéne fogalmazni: ha azt mondod hideg van, talán egyet értek veled, esetleg azt mondom, vegyél fel egy pulcsit, de ebből hogyan kéne rájönnöm arra, hogy csukjam be az ablakot, amikor én jól érzem magam így? A csavaros női utalásokról nem is beszélve, amikor úgy kell több lépéses logikai következtetéseket levonni a sorok közül olvasva, amikor csak két szó hangzik el.
Persze elsősorban romantikus filmről van szó, és ha nem is folyik a könny, meg a nyál, azért erősen rádolgozik az érzelmekre, a kötelező fordulatokon (nehézkes ismerkedés, aztán blabla, hogy vegyük lassúra, mert nemrég zárult le egy kapcsolatom, ami mellett egyébként a presztízst mindenek előtt szem előtt tartó apám erősködött, aztán meg a döccenők, megbánások, satöbbi) kívül néhol zavaróan melodramatikus zene, vagy olyan nyilvánvaló szimbólumok, mint hogy Adam a csillagászat iránt érdeklődik (elvont, nem „evilági”), Beth meg óvónő (bizonyos értelemben Adam is gyerek).
Tehát egy kedves szerelmi történetről van szó, egy furcsa, de számomra szeretnivaló főhőssel. Nem hiszem, hogy mindenkinek bejönne, ami kár, nem csak azért, mert Adam egyébként tényleg egy kedves ember, hanem mert az aspergeresek is azok, és méltatlanul alul, illetve tévesen vannak reprezentálva. A kód neve merkúr c. filmben ugyan a kissrác egész hiteles autista volt a merev rutinjaival és érzelmi kitöréseivel, de az ember oldalából keveset láttunk. Ez a film viszont talán jobban meg tudja értetni velünk az aspergeresek és autisták világát, és talán jobban elfogadjuk majd őket.
