Kutatók felmérései szerint a fejlett nyugati kultúrákban élő népességnek mintegy 8-10 százaléka hisz a péntek 13-at körüllengő balszerencsésnek vélt legendában, jelen korunkban ez az egyik legelterjedtebb babona. Írásos emlékek kutatásához azonban nem kell visszamennünk egészen az ókorig, először alig száz évvel ezelőtt fogalmazták meg tényét (?) egy korabeli enciklopédiában. Vélhetően két babona összeolvadásával jött létre. A 13-as számot már az ősi Egyiptomban és Kínában is különböző megítélés vette körül, hol szerencsésnek, hol pont az ellentétjének, szerencsétlennek gondolták (egyel több a tökéletesnek titulált 12-nél). A pénteki napról elegendő annyit tudni, hogy az ókori Rómában ezen a napon tartották a kivégzéseket, köztük Jézus Krisztust is pénteki napon feszítették keresztre. Ezt a hiedelmet természetesen vállára vette a média is, a filmek világában klasszikust alkottak 1980-ban, szimplán Péntek 13 címmel. Évente egy, kettő vagy három ilyen dátummal találkozhatunk. Érdekesség, hogy a Gergely-naptár kialakításának logikája szerint (400 éves periódussal dolgozik a rendszer) minden más nap-dátum kombónál több péntek tizenhárom van.
Ennek információs bevezető elegendő is mai témám bevezetéseként. A honi hiphopban jártas zenekedvelők eszébe a péntek tizenhárom hallatán rögtön a Killakikitt duó kell, hogy beugorjon. A budapesti alkotópáros már több kiadványának megjelenését is erre a dátumra időzítette. Első albumuk, a Ne Szarakodj! (2009) rendkívül aktívan dolgozta fel említett témát.
Nézettségi adatainkból kiindulva a Dope D.O.D.-nek masszív rajongó tábora alakult ki országunkban. Ennek bizonyára európai (Holland) származásuk és két magyarországi fellépésük a legfőbb okai, nem is beszélve a három MC egyedi és összetéveszthetetlen stílusáról. Ez utóbbi igazi fegyvertény így 2012. elején. A banda friss klippel látta el a hiphop társadalmat, ezt most meg is osztom veletek!
A klip hangulata és szövegvilága remekül illeszkedik bele a Dope D.O.D. eddigi biográfiájába. Egyedüli negatívként a szám nyúlfarknyi rövidségét tudnám megemlíteni. Remélem még sokáig bírja szuflával, mondanivalóval és előadásra képes dühvel a trió.
A techno zene reformátoraival már több korábbi bejegyzésben foglalkoztam. Ennek a vonalnak a megerősítésére szeretnélek Titeket megismertetni egy újabb öregiskolás nagyágyúval, John Acquavivával, akinek lágyan szövődő harmonikus hangzásvilágával a napokban ismerkedtem meg mélyebben. Itáliában született 1963-ban, később Kanadába költözött és a fagyos északon kezdte meg zenei karrierjét. Munkakapcsolatból barátság lett közte és Richie Hawtin között, közös projektként pedig létrehozták a Plus 8 kiadót. Az észak-amerikai label szoros kapcsolaban áll a detroiti techno szcénával, mely örökké háborgó vulkánként lövelli ki önmagából az újításokat már egészen az 1990-es évek elejétől kezdve. Acquaviva szövevényes diszkógráfiájában felfedezhető egyfajta romantikus folytonosság, összes kiadványában fellelhető az az összetéveszthetetlen esszencia mely csak rá jellemző. Számainak és akár több órás szettjeinek is lassú pattakként hömpölygő ritmikája van. Azt az érzést kelti bennem, hogy bármelyik pillanatban eltűnhet alattunk az anyaföld és méretes szakadékba hullhat csónakunk egy gigantikus vízesésen keresztül. Muzikális fejlődésének nyomonkövetéséhez jövök most három számmal különböző korokból, legalul pedig meghallgathatjátok azt a szettet, mely a bejegyzést inspirálta.
John Acquaviva - Hummer EP (1998)
John Acquaviva - Metal Detector (2004)
Oliver Giacomotto & John Acquaviva - Black Mamba (2011)
Apparat sosem okoz csalódást. Most egy furcsa nevű banda egyik számából csinált remixet, azt teljesen kitekerve, és valami újat alkotott: szép lassan építkező, szinte minimal hangzás, egy kis kiállás, 5:39-nél pedig akkora robbanás, amitől elélveznek a hangszórók.
Bizonyára többen ismeritek a Youtube-on elmémesedett jamaikai csávóval készült interjút, aki a heves esőzések miatt felázott úton való átkelés nehézségeiről mesélt egészen egyedi stílusban az őt kérdező riporternek. Aki még nem találkozott a neten csak Di Bus Can Swim nevű csókával az se búsuljon, most alaposan körbejáromvideózom a témát, ugyanis a minap (egészen pontosan még december utolsó napjaiban) a hülyeség összecsatlakozott az elektroban fellelhető próbálkozási kedvvel. Két elismert előadó Bart B More és TAI érdekes remixeket gyártott az összevágott interjúból. Haladjunk szépen sorjában!
Az eredeti videóból pontosan megtudhatjuk a részleteket, elárasztotta a folyó a főutat. "Senki nem tud átmenni, de ha hiszitek, ha nem a busz tud úszni".
A széles körben ismertté vált remixet DJ Powa készítette:
2010 nyarának egyértelmű electrohouse himnusza lett Tim Berg - Seek Bromance című slágere, mégis Kelet-Európában szélesebb közönség csak a tavalyi esztendőben ismerkedhetett meg a svéd DJ nevével. 2012 tavaszára azonban aktuálisnak látta a honi party szervező társadalom egyik csoportosulása, hogy ide csalogassánk korunk egyik legünnepeltebb lemezlovasát Tim Bergling-et vagy ahogyan a rádióból ismerhetitek, Avicii-t. Az északi zeneszerző rendkívül fiatal (nem rég töltötte be a 22-t), állán mégcsak épphogy pejhedzik a szakáll, nevének hallatán már fiatalok 10 ezrei őrülnek meg egy-egy elő fellépése során. Az elismert svéd house szcéna fedezte fel magának egy John Dahlbäck-kel közösen készített munka során. Avicii elmondása szerint olyan előadók vannak hatással alkotásaira, mint a szintén svéd alkotótrió Sebastian Ingrosso, Steve Angello és Axwell (ha úgy jobban tetszik, a Swedish House Mafia), Eric Prydz vagy Laidback Luke. A szemünk láttán felnövő house generáció egyik legünnepeltebb tagja, mint már fentebb említettem (ismét, már egyszer fellépett Budapesten) tiszteletét teszi fővárosunkban, hogy egy egész estés fellépéssel szórakoztasson minket.
Pontos információkkal január 23-án fognak előállni a szervezők, ekkor tudhatjuk meg a helyszínt, dátumot, a teljes line-upot és a jegyárakat (tippem szerint körülbelül 7-10 ezer forint belépővel számoljatok). Minden infót ITT fogtok megtalálni!
Jelenleg még terjednek olyan információk a közösségi hálón, hogy kitaláció az egész fellépés, bár nem tudom, hogy ez kinek miért és hogyan érné meg...
Végre összerántottak ehhez az Avicii slágerhez is egy videóklipet:
Országunk egyik legismertebb és elismertebb dubstep előadója, FIREDOG méltó megemlékezést készített a 2011-es esztendő elmúlására. Közel 60 perces "évkönyvet" gyártott a hang hullámait tintaként használva. Az előadóról tudni érdemes, hogy elsődleges szakterülete a bass alapok mértani pontosságú alkalmazása. Zenei repertoárja a dubsteptől, keresztül a drumstepen egészen a grimeig terjed, de nem ritkák tőle az elektro beütésű hangzások sem. Első saját gyártású száma egy 2010-es Deafness Records kiadványra került fel. Második, Saturday Power című számát egy belga kiadónál jelentette meg, a megnövekedett lehetőségeknek pedig az lett következménye, hogy angol és belga top100-as játszási listákig vitte az alkotás.
FIREDOG szerződést kötött a kanadai BugEyed Records-szal, melynek gondozásában várhatóan az idei év elején egy hat számot tartalmazó lemez fog megjelenni a magyar dubstep előadó komponálásában. Visszakanyarodva a bejegyzés eredeti témájához, a Best of Dubstep in 2011-en egyaránt megtalálhatóak ismertebb és ismeretlenebb előadók munkái gondosan egybegyúrva, körültekintően figyelve a szett ívét. Best of dubstep in 2011 by FIREDOG by Firedog's music
A Vicc Beatz és a Káva Krú házatáján az utóbbi időszakban elég nagy volt a sürgés-forgás. Előbb a tébányai srácok adták ki Psziché névre keresztelt albumuk, a két ünnep között pedig Győr megye lordjai jelentették meg DJ Fegz mixelésében második saját anyagukat. Az új videóklip most mégis az egyik szóló előadó, Ketioz korábbi Kapitális K címet viselő albumáról való Fekszikhez készült el. Közreműködik a marcalvárosi cinkostárs, Rambo illetve a fentebb említett Kávás arcok. Elvitathatatlanul nagy underground jövő vár rájuk! (ajándék werkfilmmel!)
Sosem értettem a horror filmek rajongóit: valami olyasmit szeretnek, és vesznek magukhoz újra meg újra, amitől sokan mások távol tartanák magukat. Én nem keresem az alkalmat arra, hogy megijedjek. A horror filmeket fura módon azonban egy másik ok miatt nem szeretem: nagyon sokszor szimplán csak véres, gusztustalan vagy kegyetlen jelenetek vannak benne, vagy pedig hirtelen felbukkanó hangok és képek. Ez undorkeltés és ijesztgetés, nem horror. Én azt úgy képzelem el, hogy a hangsúly a nyomasztó légkörön, a feszültségen, és a testet nem öltő rettegésen legyen. Ez az, amit elvárok, és mégis kerülök, mert azért nem annyira jó móka felnőtt emberként nem merni elaludni/kinézni az ablakon/tükörbe nézni, hátha valami nyilvánvalóan a képzeletem szőtte rémség nézne vissza.
Szóval most felsorolok pár filmet, amik horrort ígértek, de mégsem szállították, illetve olyanokat, amik nem ezt ígérték, és mégis félelmet keltettek.
Van egy olyan ág, ami rettegést ígér, de csak gusztustalanságot szállít. Ennek a királya (bár erre nem kéne büszkének lennie rá) a véletlenül látott Cabin Fever/Kabinláz, amiben rengeteg ostoba viselkedés, rothadó végtagok, hányás és egyéb undormány van, de félelem semennyi. Ebből én nem kérek.
Aztán van, ami feszültséget ígér, de itt is inkább a vér, meg az ilyen látvány uralkodik, pl. a híres Saw/Fűrész, ami szerintem inkább egy torture pornnal vegyített krimi. Jó film (legalábbis az első rész), de ha egy szobába bezárt csoport élet-halálra menő döntéseit kell figyelnünk, akkor inkább a The Killing Roomot, a Kockát vagy a Das Experimentet ajánlom.
Aztán vannak filmek, amik nem ezt ígérik, és mégis szinte csak erről szólnak, lásd a Passiót vagy az Apokaliptikót. Eme két film egyedüli erényének a holt nyelvek felelevenítését tartom.
Meg persze vannak a tipikus horror filmek, azon belül is a zombi filmek, ezeket ha lehet, elkerülöm, mert általában csak vérengzésről meg menekülésről van szó bennük. Azért akadnak érdekes darabok: a Resident Evil nem túl emlékezetes, de a lézerszoba jelenet nagyon is; a [REC] nem félelmetes, de érdekes szemszöge van; a 28 nappal később pedig szerintem nagyon friss és új szemszögből közelíti meg a már szinte kiüresedett műfajt. De még ezek hatása sem tartott túl sokáig. Az I Am Legend nem tipikus horror, a moziból kijövet azonban mégis alaposan megnéztem minden sötét sarkot és utcát, és szigorúan lámpafényben maradtam. Az erős hangulatért nem csak a félelem lehet felelős (Pitch Black, vagy a sokak által szídott, de szerintem nagyon "hangulatos" The Texas Chainsaw Massacre/A texasi láncfűrészes). Miért? Mert a szereplők egynémelyike jellemel bírt, és sajnáltam őket. Ezt valahogy mintha sokszor kifelejtenék a filmkészítők.
A texasi láncfűrészes. Ebben lehet aggódni a szereplőkért
Ha már klasszikus horror felállásnál tartunk (egy vagy több gonosz ember/lény), akkor szerintem minél kevesebbet mutatnak a fenyegetésből, meg a halálesetekből, annál jobb lesz, mert ha nem látvánnyal ijeszgetnek, akkor a hangulattal kell. Erre két nagyon jó példa az Alien/A nyolcadik utas a halál, meg a The Thing/A dolog. Jó, persze, a lényeket itt is látjuk, meg szinte minden egyes tag halálát is, de a film nagy része azzal tellik el, hogy megpróbálnak rájönni az ismeretlen rettegés kilétére, meg ha nem is túljárni az eszén, de valahogy túlélni. Az Alien sorozat a számomra nem kedvelt irányba ment el a második résszel, ami lényegében csak darálásról szól, meg ahogy hallom, a tavaly kijött The Thing előzményfilm is hűtlenné vált: a paranoid és klausztrofóbb hangulat helyett inkább csak a látványra, meg a tipikus ijeszgetésre mentek rá. Ezt az "így készült" klippet azonban nem nézném meg még egyszer. Egy kicsit visszakanyarodva, a paranoid alatt nem azt értettem, hogy vajon melyik fa mögött bújkál a mumus, és mikor ugrik elő, hanem, hogy egyáltalán létezik-e, és ha igen, hol, és ki valóban az, akinek gondolja magát, és még az egyértelmű hős mibenléte is bizonytalan.
Az űrben senki nem hallja sikolyod. Érted, mivel a hang nem terjed légüres térben... mindegy
Vannak olyan filmek, amik egyáltalán nem riogatós filmnek indulnak, de utánuk mégis alig tudtam elaludni. Az egyik az ártatlan, misztikus-nyomozós történetnek ígérkező The Mothman Prophecies/Megszólít az éjszaka, ami még egy rendes 18as karikás besorolást sem kapott, ráadásul Richard Gere a főszereplője, és mégis majdnem befostam rajta. Ez nagy részben annak köszönhető, hogy még nagyon fiatal voltam, részben viszont annak, hogy van benne egy titokzatos nem evilági lény, aminek a szándékai ismeretlenek. A másik a War of the Worlds/Világok háborúja, ami pedig egy katasztrófa filmnek ígérkezik, és az is. Ennek a félelemfaktorát gondolom az adja, hogy egyrészt egy ember szemszögéből tapasztaljuk az idegenek invázióját, és nem nagytotálban, másrészt pedig mert az idegenek kegyetlenek, részvéttelenek, kikerülhetetlenek, és az egész Föld kipusztításával fenyegetnek, nagyon hatásosan. Még a The Village/A falut is megemlítem, amit Shyamalan már hanyatló korszakában alkotott (igaz, a Hatodik érzék nem fogott meg hírneve ellenére, és nem csak azért, mert ismertem a csavart), úgy tartogatott számomra meglepetéseket, hogy a lényeket sosem látjuk totálban.
Legvégül kakukktojásként megemlítek egy X-akták részt, a "Jose Chung's From Outer Space"-t. Ez az egyetlen rész, amit végig láttam, mert már a kezdőzenétől feláll a szőr a hátamon, ebbe viszont a felénél kapcsolódtam be, és azért maradtam, mert nagyon vicces. Igen, vicces, meg abszurd.
Kommentben meg lehet írni, kinek mi tetszett, meg hogyan viszonyul a témához. Lehetőleg spoilermentesen.
