Ha a wonkyt többen ismernék, mint a dubsteppet, egy boldogabb világban élnénk. Na jó, ez nem csak, hogy elcsépelt, hanem nem is igaz, az viszont tény, hogy fele annyian sem ismerik ezt az irányzatot, mint kéne. Miért kéne? Mert előremutató, kísérletező, friss, és mindenekelőtt nagyon jó.
A most bemutatandó előadó a Berlinben dolgozó magyar Dnte (gondolom Dantének lehet ejteni), aki nemrég dobta ki albumát, Wake Me Up címen. Egy nagyon szimpatikus lépéssel honlapján nem csak hogy meg lehet hallgatni és ingyenesen letölteni, hanem közvetlenül is lehet támogatni pénzügyileg.
Na, de elég a rizsából, mit kapunk?
Először is, egy erősen hip-hop ütemekre építkező elektronikus zene, amit változatos effektek dobnak fel, ha kell, gyengéden akadozó wonky, ha kell, klasszikus hangszerek (Suburmarine). De van itt kis szintipop (Take Me), női ária (Valkyrja), körhinta zene (Walking), cimbalom (Wake Me Up). Ezek sosem dominálják a számokat, egy-egy számon belül is sűrűn váltogatják egymást az ilyen mellékszólamok, de sosem válik ettől sűrűvé, hanem megmarad kellemesen dallamos (figyelitek ennek a kifejezésnek az összecsengését?). Én személy szerint elviseltem volna azt is, meg a még akadozóbb hangzást (mint pl. az albumon nem szereplő Fall in Love), de ez semmiféleképpen nem kritika, így is élvezetes és könnyen fogyasztható.
A bejegyzés címe a vele készített interjú címének fordítása: http://www.electronicbeats.net/music/interviews/dntes-surreal-wonky-melodies
Egyébként ajánlom az oldalt is, ami annak ellenére, hogy a Deutsche Telekomé, elfogulatlan (már miért lenne az ellenkezője?), és lépést tart az európai elektronikus szcénával, beleértve Mo.-t is, friss, széles látókörű szelekciójával.
Amikor szörfölök az internet ritkán nyírt, sűrű dzsungelében azt minden alkalommal lóugrásban teszem. Igyekszem felkutatni az eddig szinte érintetlen területeket, földnetrajzi barangolásaim során szerzett tapasztalataim szerint egyszer kevesebb őszinte dologgal találkozhatunk. Olyanokkal, amik nem könnyed kopipasztolások, multik hírdetései mögé csomagolt álszent blöffök vagy politikailag irányított hazugsághalmazok (gyorsan elmémesedett az MTV-s riporter élő (?) bejelentkezése is a tök üresnek sumákolt körútról...). Egyetlen ilyen sáv maradt meg nekünk, a blogok világa.
A továbbiakban egy újnak mondható (tavaly decemberben ásta le a Szerző az alapkövét) blogot szeretnék Nektek bemutatni röviden, helyettem beszéljen a Pergőhenger aka Zoetrop!
A címadó kifejezést tudtad-e alapon szeretném ismertetni. Ha barkochbáznánk a tárgy és használati tárgy illetve a szórakoztatási eszköz kérdezéseknél felelnék magabiztos igennel. Utána már bonyolultabb lenne kitalálni a megfejtést, mivel ez egy ókorban feltalált képekkel telerajzolt henger, amit ha elég hevesen tekerünk, rángatunk, verünk a földhöz (fogalmam sincs pontosan, élőben még sosem volt egymáshoz szerencsénk), akkor mozgónak tűnő vizuált képez retinánk észlelőreceptorainak irányába. Itt meg is érkeztünk a Pergőhenger Blog témájához. Filmek! Azokon belül is pedig a misztikus homályban úszó művészfilmek bemutatására hivatott. A tárgy mellett az internetes napló szövegezésére hívnám fel figyelmeteket. Rengeteg utalás, szakmai hozzáértésnek (számomra) tűnő megjegyzést tartalmaznak az igényesen megfogalmazott bejegyzések. Az oldal felfedezésével személyemben biztos +1 olvasót tudhat bázisában, cselekedjetek Ti is hasonlóképpen!
Országunk első számű Rímgarázdái, az MC feladatkört akkurátusan betöltő Zsolaa aka Lupino és az ütemekért felelős Faktor aka Face az S/M Digital Records gondozásában EP sorozat megjelentetésére adta a fejét. Összekeresgélt infó morzsáimból kiindulva a 11 (!) darabosra tervezett gyűjtemény első darabját kaptuk most meg. Az Utolsó darabok névre keresztelt majd 20 perces válogatás eddig ki nem adott gyöngyszemeket tartalmaz a 2002-2005 közötti időszakból. FaktorLabor - Utolsó darabok EP/1 ['001-'011] by Faktor Labor
Steve Aoki valahol a mainstream és az underground között vezető autópályán robbant le, talán még éppen idejében. Több személyes dolgot tudunk róla, például azt, hogy családja ismert étteremláncot üzemeltet vagy, hogy testvére Devon egzotikus szupermodell. Ezek inkább a popbizniszben való behatolását húzzák alá, viszont gyors visszacsapásként mentségére hozható fel, hogy eleddig elkerülte producerkedésben a Lady Gaga-Florida-Rihanna mesterhármast.
Blake Millerrel kiegészülve a Weird Science projekt keretein belül dolgozott már együtt elismert pop(álló)csillagokkal. California (Aoki is ottani termés) folyton csaholó kutyájával közösen jegyzi a Sens/xual Seduction-t. Teljesen más vonalról pedig a Bloc Partynak készítette el az azóta klasszikussá érett Helicopter című számot. Az elektronikus irányvonal pulpitusára pedig a The Bloody Beetroots-szal közösen megkomponált Warp repítette fel a japán-amerikai ősökkel rendelkező Stevet. Ezen az alkotáson egy egész generáció nevelkedett fel az elmúlt 3 esztendőben. A Warpnak több újragondolása látott napvilágott a későbbiekben.
Ez a kollaboráció kétoldalú elismertséget hozott a zenészeknek. Aokinak sikerült felfuttatni az általa már 1996-ban megalapított Dim Mak Recordsot, az olaszok pedig szélesebb körökben is ismertebbé tudták tenni az általuk preferált "olasz elektro"-t. Aoki ranglétrán való felfelé lépkedésének következő etapját egy Kid Cudival közösen jegyzett alkotás jelentette. A MGMT-vel és a Ratatat-tal közösen elkészített Pursuit of Happiness eredeti remixét jegyzi a Los Angeles-i producer. Közelítünk a csúcs felé (ha egyáltalán létezik ilyen), Steve karrierjében a következő lépést az I'm In The House single jelentette. A szám vokálbetétjeit egy bizonyos Zuper Blahq jegyzi, akinek másik alteregóját talán többen ismerhetitek will.i.am néven a The Black Eyed Peasből. A 2010. márciusában kiadott anyag az angol toplistán a 29. helyen nyitott, ugyanazon héten pedig numeróunó lett az "indie chart"-on. Aoki munkásságának képzeletbeli tortájának eddig utolsó szeletét pedig a trance félisten Tiësto-val kollaborált Tornado jelenti. Nem tudni miért, talán a széleskörű netes promózásnak köszönhetően földöntúli katarzist vártunk a szám első meghallgatásától. Ez elmaradt, futottak még kategória tag-et kap ez utóbbi alkotás. Legalább most már tudjunk milyen a keményvonalas amcsi elektro és a hagyományos holland trance találkozása, lehet egyelőre nem kérünk ebből.
Írásom igazi apropója pedig a tegnap megjelent vadonatúj Steve Aoki videóklip, melyet az Earthquakey People című dalához készített.
Egy lista összeállítása mindig nehéz feladat, főleg ha közhelymentesség a cél. Először is a szám beállítása: legyen teljesen sablonos 10, vagy mondjuk 12 az év hónapjaira tekintettel? Először azt hittem, hogy nem lesz sok szám, amit be tudok mutatni, mert az utóbbi időben nem jutott el hozzám sok zene, de aztán ahogy szemezgettem, kiderült, hogy olyan sok van, ami nem fér bele sem a 10-es, sem a 12-es keretbe. Aztán meg ott van a sorrendiség: megjenelés, meghallgatás szerint, vagy érték szerint legyen? Eh, csak beszórom ide a linkeket, szemezgessetek, klikkeljetek, hallgassatok. Természetesen ez is teljesen szubjektív szelekció, semmiképpen nem reprezentálja a könnyűzene idei termését (már csak azért sem, mert sok nem is idei).
[Figyelmeztetés: jelen bejegyzés irgalmatlanul sok szöveget tartalmaz, így ha valaki nem szeret olvasni, elég, ha a vastag betűs linkeket nyitja meg]
Ha végignézünk ezen a listán, nagyon sok olyan formációt látunk, amely kísérletezik, új utakat keres (hiába, ez az elsődleges szempontom zenehallgatásnál). Ez régebbi formációkra is érvényes. Rögtön itt a Radiohead, akik a King of Limbs c. rövidke albumukon sok újfajta pittyegést tettek be. A korona természetesen a Lotus Flower, aminek avideóklippjét szerintem sokan csak Thom Yorke erősen mémképes, improvizatív és epilepsziás tánca miatt nézték meg, na meg a hipsterkalapja miatt. PJ Harvey is régóta benne van a szakmában, akiről azt kell tudni, hogy minden egyes albumán egy teljesen új alteregóként zenél. A mostanin rendhagyó módonpolitikai témákat közelít meg az autoharp nevű, kisbabaként ölelendő fura hangszer segítségével, a számokat pedig egy templomban vették fel egy extra, éteri hangzás miatt. A rocknál maradva meg kell említenem a TV on the Radiot, akiket agyon dícsérnek a kritikusok, így nekünk is meg kell említenünklegalább egy számot tőlük. Aztán itt van még egy rock banda, amit idén fedeztem fel: Grails. Róluk azt kell tudni, hogy a szintén texas-i Explosions in the Sky-hoz hasonlóan instrumentális zenét tolnak, amiben ugyan egy szó nem hangzik el, de annál változatosabb és hangulatosabb. A szakdogám megírásához nem csak témavezetőm, hanem ez a banda is nagy segítséget nyújtott. Új albumukon (Deep Politics) kicsit eltávolodtak a sötét hangzástól, és a számcímek egy világibb hangulatotsejtetnek.
Most elektronikusabb tájakra térek át. A szintén nagy múlttal rendelkező The Chemical Brothers-zel is idén ismerkedtem meg, akikről már írtam. Legújabb albumukon a nagy slágerek helyett korai hangzásvilágukhoz tértek vissza. Most a zseniálisan kezdődő Swoontválasztom. Amón Tóbin is régóta benne van a szakmában, aki mindig tartogat meglepetéseket tarsolyában. Pl. tudtátok, hogy a nagyon gyomorforgató látványvilággal rendelkező, magyar Taxidermiához ő csinált zenét? Idén egy radikális mértékben kísérletező albumot dobott ki. Az ide belinkelt klippen kicsit rossz a hangzás, de érdemes megnézni, milyen látványvilággal dolgozik élőben. Tóbin mester nyomdokaiban halad Eskmo, akinek Cloudlight c. számát már fossá játszották, úgyhogy itt van a játékos Color Dropping.
Deadmau5-tól a dubsteppel kísérletező albumáról (4x4=12) kéne csemegéznem, de ezt a témát óvatosan érintem, inkább a hipnotikus HR 8938 Cephei-t veszem elő megint. Sebastien Leger szintén csillagászkodott, úgyhogy őt is megemlítem. Robert Babicz-ról akartam írni, de a bejegyzés mindig elsikkadt. Ezt kompenzálandó egy gyönyörűre remixelt számot, a Dark Flowert említem meg Joris Voorn feldolgozásában.
Még alig vagyok a lista felénél, és máris annyit írtam, hogy az ADD-s olvasóinkat már régen elveszítettem. Kár, mert most érek a kedvenc részemhez, a kísérletező elektronikához. Itt van a nehezen elmagyarázható glitch nagymestere, a The Glitch Mob. A belinkelt számtalán nem a legjobban reprezentálja a stílust, viszont a kedvencem. Ehhez közeli stílus a wonky, amit szerkesztőtársam már ragyogóan bemutatott. Gold Pandát mindkettőnknek volt szerencséje élőben látni, hatalmas élmény volt. Robot Koch is már többször felbukkant blogunkon, tőle az all-time favorit Verbal Bruises-t teszem ide. Dorian Concept is meg lett már említve, aki szerintem nagyon nehezen hallgatható zenét csinál, de ez a száma a kísérletezés mellett is kedves, és dallamos marad. Groundislava a sokak szerint Tetris hangzású chiptune jegyében alkot, néhol hip-hop ütemekkel. A kellően változatos albumáról az ellentétes érzelmekkel játszóelső számot választom.
Woodkid az év egyik nagy felfedezettje, Iron című, egyedi látványvilággal rendelkező videóklippjét már mindenki ismeri, úgyhogy ennek inkább remixét teszem ide.
A kísérletező pittyegések, tört ütemek és csörömpölések után nyugodjunk le egy kicsit. TOKiMONSTA szeret az előző mondat jegyében alkotni, az általam választott száma azonban nem ilyen, hanem nagyon kellemes. A Washed Out viszont kellemes, és nosztalgikusan romantikus hangzás mellett marad. Ellen Allien és Apparat külön-külön visszafogott zenét csinálnak, de amikor összefognak, valami különleges születik, például ez a lejátszási listámat majdnem vezető szám.
A listát egy kakukktojás zárja, a Klaxons, akiket már régóta ismerek, élőben is láttam őket két éve, viszont idén annyiszor vettem újra elő, hogy nem lehet nem kihagyni. Nagyon bejön, amit művelnek a srácok, fiatalosak, őrültek, zenéjük a dallamos és a kaotikus között mozog, és mindenek előtt kibaszottul jók.
