Bevezetés Tarr Bélába

Mivel szerzőtársam nemsokára megnézi a fekete-fehér művészfilmek hazai mesterének, Tarr Bélának utolsó mozifilmjét, gondoltam írok róla egy keveset.
Nemrégen olvastam egy interjút a mesterrel, de most már nem találtam, úgyhogy jelöletlenül fogok idézgetni. Pl. azt, hogy a Torinói ló (innentől TL) egy Krasznahorkai László (komoly ember, hírhedt a nagyon hosszú mondatokról. Konkrétan olvastam egy novelláját, ami egyetlen mondat volt, 7-8 oldalon át) elbeszélés adaptációja, ami viszont arról a lóról szól, akitől megőrült Nietzche. Mielőtt áttérnék irodalmi meg filozófiai előadásra, Nietzchéről annyit, hogy filozófiája nagyrészt kizárta az olyan csökevényes emberi moralitásokat, mint az együttérzés, azonban amikor egyszer az utcán látta, hogy egy lóval milyen cudarul bánt a gazdája, összeroppant, a ló nyakába borult, és a rákövetkező tíz évben sem heverte ki a megrázó élményt. A film viszont nem a filozófusról szól, hanem a lóról, de erről kicsit később.
A Tarr Béla film az érthetetlen művészfilmek ikonja, nem hiába. Stílusára a fekete-fehér képi világ, a lassú, hosszú vágások, a kevés szöveg, és a még kevesebb cselekmény jellemző. Viszont ő maga is azt ajánlja a filmjeivel ismerkedőkkel, hogy haladjanak sorban, és próbáljanak egy csendesebb, meditatív hangulatot találni hozzájuk Nem hiába, aki kezdésképpen a Sátántangó majdnem nyolc órájába akar fejest ugrani, az könnyen belefulladhat. Nekem is meg van a film, de eddig még nem mertem értem rá elkezdeni, viszont három másik filmet már láttam, ezeket szeretném gyorsan bemutatni.

 Legelső filmje, a Családi tűzfészek (1979) "könnyen fogyasztható", bár kissé aktualitását vesztette (legalábbis a társadalmi helyzet miatt. A családon belüli . Egy szociográfiával van dolgunk: bemutat egy tipikus családot a szocialista időkből, azon belül is akkor, amikor nem lehetett csak úgy lakást venni, így több generációnak kellett egymás lábát szagolnia a pici panelekben, ami sok feszültséget eredményezett. Tarra szintén jellemző, hogy gyakran amatőr színészeket alkalmaz, ami miatt ugyan nem lesz a játékuk professzionális, viszont annál élethűbb a nyelvi hibák, akadozások, kihagyások miatt.

A következő film a Kárhozat (1988), ami már sokkal lassabb, cselekmény alig (azt is darabokból kell összerakni), a párbeszédek is ritkák, és furák, pl. mikor a nő azt mondja a férfinak: "Tudod,hogy szeretlek,” majd rögtön rá bevágja az ajtót. Emellett kezd szimbolikus-impresszionista képi világot ölteni, de még nem túlzottan. Ez már teljesen művész film, ugyanakkor ez a darab engem egy noirra emlékeztetett:magának való férfifőhős, kis nyomozgatós dolog, femme fatale, komor hangulat. A cím el is árulja a világot, amit bemutat: elcseszett sorsok egy elcseszett, monoton világban, ahol minden fekete, fehér, de leginkább szürke, és vígasztalanul esik az eső. Hiába beszél már-már költői nyelven valaki, a végén ő is lesüllyed az állati világ szintjére. Tarr-ról még azt kell elmondani, hogy a filmjei ugyan lassúak, és cselekménytelenek, viszont nagyon erős hangulatuk van. Ha rá tudsz hangolódni (és nem az iPhone-oddal játszani közben), magába szív, és veled marad még utána is.

  A Werckmeister harmóniákról (2000) nagyjából ugyanezt tudnám elmondani, annyit hozzátéve, hogy még lassabb, még hosszabb snittekkel, még kevesebb párbeszéddel, azok viszont annál homályosabbak (elsőre, legalábbis). Illetve még misztikusabb és szimbolikusabb a képi nyelve: van itt egy bálnatetem, egy Herceg nevű titokzatos törpe, a Napfogyatkozás bemutatása elbutult kocsmatölteléknek. Érdekes módon ezt sokkal könnyebben tudtam értelmezni, főleg a fekete-fehér szimbolika, meg egy kis politikaelmélet révén.

Most pedig a TL, legalábbis amit hallottam róla. Valószínűleg ez a Tarr életmű ékszeme: még hosszabb vágások, cselekmény szinte semmi (a ló pár napja a tanyán, három főből álló családnál), párbeszéd is alig, az is csak alapvető dolgokra fókuszál, mindemellett pedig nagyon nyomasztó, apokaliptikus hangulat. Fogyasztásához elmélyültséget és csendet ajánlunk.